feeding mosquitoes

January 2013, Chennai. I’ve been sitting for seven days.

In Chennai, the tiger mosquito is the dominant type. According to my background research, you might be able to soon meet them personally, due to the flourishing Indian export and the milder and milder European winters. These beasts are significantly larger than their familiar counterparts back home, with the ability to pierce through several layers of light clothing. They also don’t sleep during the day. Around me are eighty people in a room, all under the vow of non-violence. Now that is what you call a feast.

The mosquito is the ultimate enemy in nature. Obviously for certain indigenous folks it’s more the crocodile and the panther, but for the likes of such lakeside-and-tropics-dwelling-half-adventurer as myself, the mosquito is. The anger, the ancient command, the reflex all sprout from the root of the spine, awake and in slumber alike. No regard for orphan larvae, no matter if the blood of our fellow man (or animal) serves as memorial plaque of our desperate struggle on the Dulux or textile, for times to come.

I even have an ideology for it. As I was taking less and less, then finally no part in the systematic holocaust of the artificially manufactured fauna, a certain spotlight has cast its glow around the subject. I said: ‘This is war! Every man for himself!’ I was attacked and the fight went literally to first blood.

So when it dawned on me that my enlightenment is at stake if I commit to murder, I decided to halt, to announce a ten-day-truce. I deployed my custom mosquito net con arte to my bunk. I slept precisely in the middle, because where one touches the net, there it shows the true nature of all matter, as more nothing than something.

I’ve been sitting for seven days. Ten hours a day. I can’t cover up, because of the heat. I did not bring repellant, nor do I want to go through the trouble of rigorously applying it. But now I don’t have to anymore.

It is quiet, peaceful. My body is a bright, spacious, airy hall. My thoughts are organized,  benign. The problems of my life hover as multi-dimensional puzzles if front of me. I’m not afraid of them, patiently waiting for a solution that spares me and my fellow men from suffering alike. And then, when I gain consciousness over what I’m doing, I gently wave it all out of the picture and return to reality.

The reality is that there are itching bites on my left foot and right forearm, and my left cheek, just under my eye is currently being penetrated by a tiger mosquito. There is no reflex, no anger, just peace, quiet and airy brightness.

I’m feeding mosquitoes.

The moment carries me away, the emotion, the intellectual humor. My ego is already firing up my nervous system’s ever ready tracks, and I’m already in the future. I decide I will write. That I will tell you who am I, and where I come from, and how I got here. That I am tired of running, and I am lonely, and my heart is throbbing, and I want to belong, to live in peace and security.

And most of all, that the solution to all this I found in the most unlikely of places – deep within myself. I now know that the same lies in all of us and our most important task is to bring it to surface, then look into each others’ eyes without fear, shame and doubt – and be together.

Reklámok

etetem a szúnyogokat

Chennai, 2013 január. Hét napja ülök.

Itt Chennaiban a tigrisszúnyog a domináns fajta. A forrásmunkám szerint talán nemsokára otthon is találkozhattok vele, hála a virágzó indiai exportnak és az európai  telek enyhülésének. Lényegesebben nagyobbak, mint az otthoni megszokott testvéreik, ezért át tudnak szúrni akár több réteg laza ruházatot, és nem pihennek nap közben. Körülöttem 80 ember egy teremben, mind a gyilkolástól való tartózkodás fogadalmával. Ezt hívják lakomának.

A szúnyog a végső ellenség az állatvilágban. Nyilván bizonyos bennszülötteknek a krokodil, meg a leopárd, de az ilyen Balaton- és trópuslátogató félkalandornak a szúnyog az. Mélyen a gerincoszlopból jön a harag, az ősi parancs, a mozdulat, ébren és álomban egyaránt. Nem számítanak az árva lárvák, nem számít, ha a saját vagy ember-, talán állattársunk vére a reménytelen küzdelem emléktáblájául szolgál a mészen, a Duluxon, a textilen.

Nekem ideológiám is van hozzá. Ahogy szép lassan egyre kevésbé, majd egyáltalán nem vettem részt a mesterségesen gyártott állatvilág módszeres holokausztjában, mintha egy nagyító került volna a témára, szükségessé vált indokolni. Azt mondtam: “Ez harc! Kard ki kard!” Támadás ért, innentől – szó szerint – vérre megy a küzdelem.

Aztán, amikor kiderült, a megvilágosodásomat veszélyeztetem, hogyha gyilkolásra adom a fejem, megálljt parancsoltam, tíz napos békét hirdettem. Az ágyamra nagy műgonddal szereltem fel saját, feltuningolt hálómat. Precízen, középen aludtam, mert ahol hozzáér az ember a hálóhoz, ott az megmutatja minden anyag természetét, miszerint inkább semmi, mint valami.

Hét napja ülök. Napi tíz órát. Nem tudok beburkolózni a melegtől. Nem hoztam szúnyogriasztót és nem is akarom naponta ötször magamra kenni. De mostmár nem is kell.

Csend van, béke. A testem egy világos, tágas, szellős terem. A gondolataim rendezettek, jóindulatúak. Az életem problémái sokdimenziós kirakósként forognak előttem. Nem félek tőlük, türelmesen várom a megoldást, ami majd nem okoz szenvedést sem nekem, sem másoknak. És amikor észreveszem mit csinálok, egy óvatos suhintással ezt is kitolom a képből és visszatérek a valóságba.

A valóság az, hogy a bal lábfejemen, a jobb alkaromon már viszkető csípések vannak és a bal arcomat a szemem alatt ép most fúrja át egy tigrisszúnyog. Nem jön a reflex, nem jön a harag, csak a béke, a csend és a tágas világosság.

Etetem a szúnyogokat.

Elsodor a pillanat, az érzelem, az intellektuális humor, az egóm már tüzeli is fel az idegrendszerem ugrásra készen pihenő pályáit, és máris a jövőben vagyok. Elhatározom, megígérem, hogy írni fogok. Azt, hogy el fogom mondani nektek, hogy ki vagyok én és hogy jutottam ide. Azt, hogy elfáradtam a menekülésben, hogy magányos vagyok, és fáj a szívem, és szeretnék valahova tartozni, békében és biztonságban élni.

És legfőképpen azt, hogy a megoldást minderre – a legvalószínűtlenebb helyen – magamban találtam meg. Azt is tudom már, ugyanaz lapul mindannyiunkban és a legfontosabb feladatunk, hogy a felszínre hozzuk, majd egymás szemébe nézzünk félelem, szégyen és kétség nélkül, és együtt legyünk.